Köszönetnyilvánítás

Itt szeretném köszönetem átadni és elmondani mindenki számára, aki bármilyen formában is hozzájárult és részese volt annak, hogy a tetoválás művészetének útján elindulhattam, megismerhettem és kitanulhattam azt. Ez többnyire a munkáim során saját önálló tapasztalataimból levont, meglátott és felismert technikák összessége. Könyvem megírása alatt még meg fogok ismerni néhány embert, akik a jelenleg bennem is felmerülő kérdésekre választ adnak, és segítenek, hogy ez az egész jelenleg készülő anyag egy valóban hasznos és kerek információvá váljon.

15 éves voltam, amikor először közvetlen kapcsolatba kerültem a tetoválással, vagyis olyan embereket ismertem meg bátyám társaságából, akik akkoriban otthon, saját magukra készítették tetoválásaikat. Felmerült a lehetőség gondolata bennünk, hogy mi is tetoválásokat készítsünk magunkra, egymásra. Érdeklődésünket hamarosan egy kész tetováló masina megalkotása követte, először egy szétszedett wolkman motorjának és vázának felhasználásával, majd édesanyám örömére a régi berregős csengőnk leszerelését követően, annak felhasználásával. Anyám csak napokkal később figyelt fel arra, hogy nem szól a csengő, majd jött rá, hogy nem a csengő nem szól, hanem: nincs csengő.

Szeretnék köszönetet mondani tehát bátyámnak, aki először terelt a tetoválás felé, és akinek unszolására tetoválni kezdtem. Ezt követően édesanyámnak, aki kezdeti hosszas ellenkezései után, amikor már saját utamat jártam és úgymond kikerültem a családi fészekből, évekkel később elismerte munkámat, és meglátta azt, amit én már jóval korábban, mint célt kitűzve magam elé, láttam és tudtam.

Ezt követően minden olyan ember számára köszönetem fejezem ki ebben a könyvben, aki vállalta, hogy akkoriban, amikor még a wolkman, és a csengő felhasználásával készült gépeim, rotringceruzán át vezetett hegyéből édesanyám varrótűkészletéből elcsent, klasszikus fenőkővel szakszerűen meghegyezett tűivel dolgoztam és hagyták, hogy mindezt rajtuk kísérletezve tehessem meg. Készítettem klasszikus felfelé kúszó teli hátas párducot, melyet inkább lehetett látni egy jegesmedvének, mint párducnak. Ez a korszak elmúlt, és tudom h alkotásaim még ma is ékeskednek egyes embereken, tehát teljesen tisztában vagyok azoknak a képeknek a súlyával, amit ma sokan kifigurázunk az interneten, mind laikusok, és mind kezdő, haladó tetoválók. Szándékosan nem említek és sorakoztatok fel itt neveket, feleslegesnek tartom. Köszönetem jeléül mindenki számára saját kezűleg fogom átnyújtani könyvem egy példányát, akiket most megemlítenék.